Csibi Dalma Szivem

Egy nap hallottam, hogy egy kancát, Szivárványt csak azért szeretnék elvinni a farmról, mivel nem lehet vele semmit sem csinálni, és azonkívül, hogy gyönyörû és anyakanca nem lehet rajta lovagolni, mivel annyira "bolond". Bolondsága abból eredt, hogy egyszerûen senkinek sem engedte, hogy a fejét simogassa, és fõleg a fülét féltette. Mindez szerintem annak a következménye lehetett, hogy egy kötõfék nagyon felsértette a fejét, és sebhelyek vannak a füle mögött, meg a pofáján. Én azt már tudtam, hogy ez a ló nem rosszindulatú, hiszen amikor kiscsikója volt, és annak ment a hasa sokszor kergetõztünk a boxban addig, amíg a kiscsikó a kezemrõl lenyalta az ízet, amiben a gyógyszer is volt, és a kanca bármikor megrúghatott volna, mert sokszor voltam a háta mögött, nyúlkáltam a hasa alatt, de legtöbbször még meg sem mozdult, vagy nyúgodtan evett. Egy másik kancának a csikóját is én etettem, és nagy meglepetésemre a kanca, amikor a háta mögött voltam felnyerített, és felém rúgott, szerencsémre, hogy csak éppen hogy elkapta a lábam, nem ütött nagyon meg. Ebbõl kiindulva arra a következtetésre jutottam, hogy nem egy a gonosz lóval van dolgom, hanem csupán egy elrontott ló áll elõttem. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy nem hagyta, hogy felkantározzam, ezért nem is tudtam kivinni futószárazni. Az elsõ dolgom az volt, hogy rákapassam valamilyen lócsemegére, hiszen õ volt az egyetlen olyan ló az istállóból, aki nem vett el semmit a kezünkbõl. Éreztem, hogy valamivel meg kell fogjam, valami olyant kell neki adnom, amit megszeret, és késõbb ezért megcsinálja azt, amit elvárok tõle. Kockacukrot nem adhattam neki, mivel annak nincsen semmilyen illata, és nem vette volna el, ezért sárgarépát vittem neki, amit elõször letettem a földre, majd amikor már megszokta a jelenlétem a boxban, hiszen félórákat voltam bennt nála, simogattam, vagy éppen a szénán kuporogtam, és hagytam, hogy megszagoljon, ismerkedjen a szagommal akkor már a kezembõl is elfogadta a csemegét. Késõbb almát is kapott, és egy idõ elteltével már a kockacukrot is elvette tõlem, hagyta, hogy simogassam a pofiját. Mindez kb két hét eltelte után sikerült. Elsõ sikeremen felbátorodva elhatároztam, hogy itt az ideje, hogy Szivárványt felkantározzam, és kivigyem futószáron, mivel csak ezután következik vele az igazi "munka". Már többször elhatároztam, hogy felkantározom, és eljött a nap, amikor megfogtam az egyik egyszerûbb kantárt, és elindultam az istálló felé vele. Bementem a boxba, és húsz perc múlva úgy jöttem ki onnan, hogy a kantár a fején volt, de csak én tudom, hogy milyen erõfeszítésembe került feltennem rá. Többször felágaskodott a boxban, és az egyik ilyen felágaskodása alkalmával csúsztattam a zablát a szájába, de mivel a füléhez nem érhettem a kantárt szétszedtem, és a füle mögött csatoltam csak össze. Tíz percet hagytam a fején a kantárt, de nagyon nehéz volt végignéznem, hogy kínlódik, és a tíz perc eltelte után az idegességtõl már teljesen leizzadt, de azért az elsõ csata sikerrel ért véget, és kezdtem remélni, hogy sikerülni fog, nem viszik már el… Csak akkor még nem tudtam azt, hogy még mi jön ezután. Másnap nem tudtam bemenni hozzá, mivel nem tudtam kimenni a farmra, azonban harmadnap olyan makacsságba ütköztem, ami ellen az elsõ pillanatban nem tudtam semmit sem tenni csak álltam, és néztem amint ágaskodik, és ha egy kicsit megnyugodott odamentem hozzá megsimogattam, de amikor észrevette a kezemben a kantárt újra ellenállt. Békén hagytam, és pár percnyi próbálkozás után elkeseredetten ki is mentem, azzal a döntéssel, hogy nem baj, néha történnek ilyen dolgok is, de holnap újra próbálkozom. És másnap újra megpróbáltam, most már más módszert választottam. Amikor úgy éreztem, hogy már ellazult a simogatásoktól többször megpróbáltam kinyitni a száját, hogy megszokja, és amikor mindez már sikerült behívtam az egyik lovastársamat, aki belehelyezte a szájába a zablát, majd óvatosan összecsatoltam a füle mögött a szétszedett kantárt, és minden erõszak nélkül sikerült! De másnap még sikerült, és utána újra nem engedte, hogy felkantározzuk. Hát nem erõltettem, de a rákövetkezõ napon már másként próbáltam. Egyedül kantároztam fel, és nyugodtan engedte, hogy behelyezzem a zablát a szájába. Most már csak azzal volt baj, hogy nem tudtam a füléhez érni, de azért elkezdtem kivinni futószáron, és elég könnyen megszokta a futószárazást, már a harmadik alkalommal egyedül futószáraztam, egyedül csak az zavart, hogy nem tudom rendesen felkantározni az érzékeny füle miatt. Már egy-két hete futószáraztam, amikor egy este lementem hozzá, vittem a csemegéjét, és megtörtént a csoda. Egyszercsak elkeztem simogatni a fejét, és kicsit késõbb már hagyta hogy a fülét is simogassam. Bízott bennem annak ellenére, hogy nem lehettek túl jó tapasztalatai az emberekkel, és kiderült, hogy szereti is, ha a fülét simogatom, mert késõbb szinte odadörzsölte a fejét a kezemhez. Attól a naptól kezdve már igazi kantárral vittem ki, és pár nap múlva nyerget is tettem a hátára, amit nyugodtan tûrt. Egy próbléma azonban volt még vele: a fejét nagyon fenn tartotta, emiatt kikötõttem, amit szintén ágaskodással fogadott, és egy alkalommal hanyat dobta magát, és elszakadt az egyik szár is. Ez egy kicsit megijesztett, de folytattam a futószárazást, és egy-két hét múlva már éreztem, hogy fel van készülve arra, hogy felüljön valaki a hátára. Az elsõ próbálkozás felülni rá nem sikerült, azért, mivel elsiettük, de egy naposütéses nap megtörtént, az egyik lovastársam, aki jobban lovagolt mint én, és már felült belovagolatlan lovakra felült rá, és nem dobta le. Közben meg is szerették volna venni, és izgultam amiatt, hogy elviszik-e, de szerencsére nem adták el. Ma már a Szivemen lehet lovagolni, és kettesfogatban is megy, elértük, hogy nem vitték el, mert nincs rossz ló… csak PRÓBÁLKOZNI KELL! Csibi Dalma Ménviadal Meleg nyári nap volt, a hõségben már szinte elviselhetetlen volt. A reggeli lovaglás befejezése után a lovak patáit mostuk. Mindeniket kivezettük az elõtérbe, ahol "rendbe tettük" õket. Olyan nap volt ez is, mint a többi, kellemes, amit a lovak közelében töltöttünk el, és egyben megszokott, ugyanazokat a dolgokat végeztük, amit máskor is tettünk volna: reggel lovaglás, délben 12-kor itatás, zabozás, késõbb patapucolás, patamosás, sörényfésûlés, esetleg farokmosás. Mozit aznap nem tudtuk kivinni, ezért az edzõnõnk kivitte az udvarra legelészni. Minden nyugodt volt, a falu felett mintha megállt volna az idõ, édes-keserû mozdulatlanság telepedett le felettünk, a nap izzón sütött, és a forró levegõt nem mozdította még egy játszi fuvallat sem. Mozart is csendesen legelészett, nem volt kedve szaladni a rekkenõségben. Eközben már letisztítottam a Tulipánt, és a társam kihozta a Borit is, egy anglo-arabot, amit lepucolt, és visszavitt a helyére. Elhatároztam, hogy eszem valamit, és felmentem a szendvicsemért. Mire leértem az istállóba már megpucoltak még egy lovat, és az egyik társam hozta kifele az egyik kissé hevesebb vérmérsékletû holland félvér lovat, a Hamlit. Hogyha nem lettem volna az ajtóban már egybõl kiszaladt volna az udvarra, de szerencsére ott voltam, és nem engedtem ki. A barátnõm megkötötte, és elkezdte lemosni a lábait, amikor megtörtént a szerencsétlenség. A kivezetõ szár lassan leoldódott a kötõfékrõl, és Hamli ahogy észrevette, hogy szabad rögtön, mint egy sárkány úgy robbant ki az ajtón. Semmivel sem tudtuk megakadályozni, hogy neki ne rontson a Mozinak, aki szegény csak jámboran nézte, hogy a másik ló rohan feléje. Megkezdõdtek a harapdálások, az udvaron keresztül rohangálások, és mi tehetetlennek éresztük magunkat. A hatalmas udvaron lelkünkszakadtáig rohangáltunk utánuk, négyen voltunk, és semmit sem tudtunk tenni. Közben a két ló nyaka egyre véresebb, és a tajték rajtuk egyre porosabb lett. Már egy fél órája szaladtunk, de ahogy utolértük õket a Hamli tovább kergette Mozit, aki ekkor már csak menekülni próbált elõle. Az ostorcsapások, futószárral való próbálkozásaink semmit sem értek, Hamli vagy felágaskodott, vagy elszaladt elõlünk. Már egy óra is eltelt, de még semmi sem változott. Csak mi izzadtünk teljesen le, és a lovak nyakán a harapások sûrûsödtek. Letérdeltek, és felágaskodtam, majd újra elszaladtam, és minden kezdõdõtt elõlrõl… Elrettentõ volt látni a két ló vad játékát a dominálásért, és egyben borztalmas látvány is. A torkom már a kétségbeesett sírás fojtogatta, de könnyeim is elnyelte a por. Ekkor sikerült a két lovat egy a pályát és udvart elválasztó rúd és fal közé szorítani, ahol reméltük, hogy meg is tudjuk fogni õket. Most sem sikerült, Mozi félelmében keresztültörte a rúdat, és a pályára menekült. Most már sokkal nagyobb lett a hely, ahol a lovak után szaladtunk, ám miután keresztülvágtattak egy párszor az udvaron, Mozi beszaladt a karámba, és Hamlett is be utána. Kifele már csak a Mozi szaladhatott, mert a Hamlit bezártuk. Vége lett az üldözésnek. Holtfáradtan, és kisírt szemmel vezettem be a Mozit a helyére. Senki sem sejtette, hogy ma még ilyesmi is történhet. Megnéztem a Mozi sebeit, szerencsére nem voltam mélyek, és kiderült, miután lecsutakoltam, hogy nincs is olyan sok seb rajta. A Hamlit is behozták, rajta kevesebb seb volt, mint a lipicain, de mélyebbek voltak. Letisztítottuk õket, majd elmondtuk, hogy hogyan is történt a baleset, amiért alaposan leszidtak, amit joggal tettek, hiszen rászolgáltuk figyelmetlenségünkkel, büntetésünk az volt, hogy másnap is ki kellett mennünk álponi a lovakat a farmra. Szerencsére az incidens nem volt túl súlyos, de elég volt már arra, hogy a két lovat többet soha nem lehet majd feltenni egy lószállítóra, hiszen újra összeverekednének. És hogy mit is jelentett ez a történet nekem a jövõmre nézve? Rettentõ példa volt arra, hogy minden kis apróságnak tûnõ dologra oda kell figyelni a lovak mellett, mert szörnyûségek kerekedhetnek ki belõle. Minden elkövetett hibánkból tanulni lenet, és tanulni is kell, ez vihet tovább az életben… Csibi Dalma Hófehér kaland Augusztus volt, örvendtünk a nyárnak és annak, hogy kint lehetünk a farmon. Egész héten korán keltünk, hogy még a nagy hõség elõtt lovagoljunk, és mondanom sem kell, nagyon jól telt minden nap. A hét utolsó napján, vasárnap úgy határoztunk, hogy nem lovagolunk, és a lovakat csak egy-egy fél órára kiengedjük az udvarra, és a karámba. Ezért hamar felkeltem, és hat óra fele már az istállóban voltam, gyorsan megpucoltam két lovat, a Borit kivittem a karámba, és úgy döntöttem, a Mozartot kiengedem az udvarra, hiszen õ az egyik legszelídebb mén. Miután mindent elvégeztem felmentem, hogy rendesen fésülködjem meg, és lefele menet megkérdeztem az egyik lovászt, hogy hol van, aki azt mondta, hogy nyugodtan legelészik az udvar egyik felében. Pár perc múlva, amikor elindultam, hogy bevigyem Mozit csak azt láttam, hogy a nagy fehér lipicai vágtázik felfelé a dombon, az erdõ irányába, és a nyomában csak egy porfelhõ marad. Kétségbe estem, és ez abban nyilvánult meg, hogy hanyat-homlok szaladtam egy futószárért, majd le az istállóba, ahol két szóból elmagyaráztam, hogy mi is történt, és szaladtunk fel a dombon az eltûnt fehér folt után. Így történt, hogy vasárnap reggel hét óra körül rohantunk egy ló után, hiszen tudtuk, hogy egyedül nem fog visszatérni, mint bármely társa tette volna a helyében. Haton voltunk, és mindenki elindult egy irányba, még a kutyák is velünk tartottak, örvendezve a jó kis sétának. Azt hiszem, hogy soha nem másztam meg annyiszor azt a dombot, ami ott van a farm mellett. A végére már teljesen kifáradtam, de mivel állandóan azt hallottam, hogy egy ló horkant a közelemben, vagy pedig patadobogást hallottam a hátam mögött mindig újabb és újabb erõt fedeztem fel magamban, és újból elindultam keresni. Úgy éreztem, hogy én egy rossz játék egyik fõszereplõje vagyok, hiszen ez nem történhet meg pont velem. Azt tapasztaltam, hogy csak játszadozik velem, el-elszaladt elõlem, majd újra felbukkant, mintha tetszett volna neki ez a bújocskázás. Szaladtam, szinte megállás nélkül mindig újra és újra nekivágtam az útnak, addig bújkáltam az erdõ fái között, míg a hajam kibomlott, elvesztettem a hajgumim, de semmi sem érdekelt, a csalánon is átgázoltam anélkül, hogy éreztem volna, hogy megcsíp. Megállás nélkül rohantam, és csak egyre tudtam gondolni, arra, hogy nehogy valami baja történjék… Utosó csepp erõm is össze kellett szednem már, amikor meghallottam, hogy a domb másik oldalán szaladgál a legelõn, és lélekszakadva rohantam oda, ami, szinte egy kilométerre volt attól a helytõl, ahol én voltam, de nem számítótt. Semmi sem számított azon kívül, hogy megvan, jól van, és végre visszavezethetjük. Odajött hozzánk, és hazavezettük… Csak a farmon jöttem rá, hogy mi is történt igazából, de már nem voltam dühös. Örvendtem, hogy minden jól végzõdött... Most tél van, és ez a "hógolyó" mostanában gyakran eljön hozzám, és el-elbújva elõlem, követeli, hogy játsszam vele, majd újból elõbbukkanva egy-egy bokor mögül hív, kér, hogy figyeljek rá, simogassam meg, foglalkozzam vele. Álmaimban most is gyakran el-ellátogat hozzám, újra és újra élesztve bennem ezt a felejthetetlen nyári emléket…